Vajon mit érez egy fiatal nő akkor, amikor meghozza a döntést, hogy szerzetesnővérnek áll? Mit érez akkor, amikor Istennek feltett kérdéseire nem kap egyértelmű válaszokat? Barnai Brigitta, a Congregatio Jesu női szerzetesrend veszprémi közösségének tagja több próbatételt is kiállt az évek alatt, a legnagyobbal viszont csak most néz szembe.
Néhány részlet nem illeszkedett a szituációhoz. Ahhoz a helyzethez, amikor egy női szerzetesrend tagjával készülünk beszélgetni világi és hitéleti dolgokról, történelemről és jelenről, valamint arról, milyen út vezet egy nő életében addig, hogy szerzetesnek, vagy, ahogy a köznyelvben csak emlegetni szokás, apácának álljon. Az előzetes sztereotípiákra hagyatkozva az, hogy nem egy ódon kolostor falai közt találkoztunk, hanem Veszprém egy nyugodtabb utcájában megbújó takaros családi házban, csupán a legenyhébb kultúrsokk volt. Az már sokkal szembeötlőbb részlet, hogy Barnai Brigitta, a Congregatio Jesu, azaz Jézus Társasága női szerzetesrend tagja nem az apácákra jellemző szerzetesi ruhában, azaz habitusban nyitott ajtót, hanem egyszerű, polgári konzervatív öltözetben. Így helyezkedett el a beszélgetéshez a ház nappalijában is egy fotelben, lábait alápolcolva. Mindez persze nem a szerzetességi fegyelem felhígulásának volt a jele. Egészen más okból történt így, nagyon is más okból.
Egyszerű világi érdeklődésünk először mégiscsak a külsőségekre irányult, a puritánabb apácaöltözet hiányára, amire Brigitta nővér egy tömör történelemlecke keretében adott választ. „Rendünk története a XVII. századi Angliában kezdődött (egészen pontosan 1611-ben – a szerk.), a nemesi származású Ward Mária ekkor alapította meg a rend elődjét. Az anglikán egyházszakadás miatt azonban ezekben az időkben a katolikusokat üldözték Angliában. A szerzetesrendeket bezárták, a papokat elüldözték, így ők sem viselhettek klasszikus uniformist, ezért Ward Mária úgy döntött, a legegyszerűbb világi viselet fogja megadni nekik az egyenlőséget, így özvegyi ruhát öltöttek.” Mai szemmel nézve Ward Mária tevékenységét akár, mint középkori katolikus feminista aktivista is jellemezhetnénk. Ugyanis követőivel együtt nem zárkózott kolostorok falai közé, bár ezt az említett egyházpolitikai viharok miatt meg sem tehette volna, hanem apostoli tevékenységre adta a fejét. Felismerte korának egyik legnagyobb társadalmi problémáját, miszerint a lánygyermekek taníttatása háttérbe szorul. Ezért Anglián kívül több európai országba is elment, ahol iskolákat alapított és elkezdte tanítani a fiatal nőket. Többször személyesen zarándokolt el a pápához is, hogy hivatalosan is engedélyezze szerzetesközösségének a működését. „Az már más kérdés, hogy sokáig süket fülekre talált, amíg végül az egyik bíboros be nem látta, hogy érdemes egy esélyt adni Ward Máriának. Akkoriban olyanok terjedtek rólunk, hogy csak futkorászó nők vagyunk az emberek között. Szokatlan volt, hogy egy női szerzetesrend tagjai nem azzal töltik az idejüket, hogy papi ruhákat varrnak, gyertyákat díszítenek és besegítenek a templomokban, ahogy az addig szokás volt.” Ward Mária dolgát a hazájában való üldöztetése mellett az sem könnyítette meg, hogy a tridenti zsinat idején a Vatikánban sem olyan légkör uralkodott, ami támogatta volna az efféle újító gondolatokat. Még eretnekséggel is megvádolták, de végül VIII. Orbán pápa felmentette ez alól, szerzetes közösségének működését mégis csak halála után, 1703-ban engedélyezte a Vatikán.
„Ward Mária hitt abban, hogy a nők is képesek arra, amire a papok, hogy ők is tehetnek nagy dolgokat az egyházban. Egy bátor nő volt a maga korában és végül beigazolódott, hogy neki volt igaza.”
A szerzetesrendben később szabályozták a viselet kérdését is, de azzal a meghagyással, hogy a rendfőnök engedélyével elhagyható a habitus „a szolgálatnak megfelelő” öltözékre. Brigitta nővér is ezt az utat választotta, mint mondta, azt szerette volna, hogy azon legyen a hangsúly, amit mond, ne a sztereotipizált külsőségeken.
Pedig, amikor belépett a rendbe ő is magára öltötte a habitust, de mindezt hosszú időszak előzte meg az életében. Egy olyan időszak, amiben már elindult egy másik, világi úton.
„19 éves voltam, amikor részt vettem egy domonkos szerzetesnővérek által szervezett táborban. Életemben akkor találkoztam először szerzetesnővérekkel és lenyűgözött, ahogyan bánnak velünk, ahogyan beszélgetnek a fiatalokkal, ahogyan figyelnek ránk. Ez Füzérradványban történt, utána felmentem a füzéri várba és egy fa ágán hintázva elgondolkodtam azon, hogy ki vagyok én? Mi dolgom van a világon? Ki ez az Isten, akiről egész héten beszéltünk, akihez imádkoztam, és hogy fogom én mindezt megtudni? Akkor egy vágy elültetődött a szívemben: mi lenne, ha én is szerzetesnővér lennék?”
A sors furcsa fintora, vagy inkább Isten próbatétele – ilyenből Brigitta nővér életében több is lesz később – de úgy alakult, hogy még ugyanezen a napon meghozta a posta az értesítést, miszerint felvették a főiskolára, tanítónő lehet belőle, ami régi álma volt. „Akkor úgy éreztem, hogy ezt a kérdést, hogy szerzetesnővérnek álljak egy időre elraktározom magamban. Fontosabbnak éreztem, hogy teljesítsem a kötelességemet és tanítónővé válljak. Amikor megszereztem a diplomát, tudatosan azt a lehetőséget kerestem, hogy szegények közt taníthassak. Beültem a könyvtárba és néztem az álláshirdetéseket. Így találtam rá Bátorligetre, egy román határ menti kis falura.”
Brigitta nővér, illetve akkoriban még csak Brigitta néni itt több osztályért is felelt, miközben kis település pedagógusaként szervesen bekapcsolódott a helyi mindennapokba is, a közös ünnepekbe, de még a családok életébe is. Saját bevallása szerint szerette ezt az életet, mégis megjelent valahol belül egy érzés, hogy valami hiányzik az életéből. Belső vívódásával felkereste a lelki vezetőjét, akinek elmesélte, hogy korábban már megszületett benne a vágy, hogy szerzetesnővérnek álljon. „Akkor ő megkérdezte, hogy miért akarsz nővér lenni? Én azt találtam mondani, hogy akkor szabad tudok lenni. Öt perc csend következett, majd ezt az útravalót kaptam: akkor legyél szerzetesnővér, ha el tudod képzelni, hogy ebben az életformában ki tudsz teljesedni. Hogy mindaz, aki te vagy, a képességeiddel, a tulajdonságaiddal tudsz majd növekedni ebben a közösségben, és a növekedésed által minél többet tudsz adni az embereknek, minőségileg tudod majd szolgálni őket.”
Azt is gondolhatnánk, hogy ezen a ponton véget ér Brigitta nővér története, ami a szerzetesi élethez vezető útról szól. De nem így van. Még aznap ismét kapott egy próbatételt, legalábbis ő így gondol vissza rá.
„Hazamentem és nemsokára csengettek az ajtón. Egy helyes fiatalember állt előttem. Azt mondta, már régóta észrevett engem és nagyon tetszem neki, szeretne közelebbről megismerni. Rögtön elmondtam neki, hogy éppen egy nagy döntés küszöbén állok, szeretnék szerzetesnővérnek menni, erre ő visszakérdezett, hogy az mi? Elmagyaráztam neki, de ez sem tántorította el, elkezdtünk beszélgetni, sétáltunk, megismertük egymást. Egy idő után azonban azt vettem észre, hogy ő versenyzik. Versenyzik az én elhatározásommal és nyerni akar, hogy őt válasszam a szerzetesség helyett. Esküvőről, családról és gyerekekről kezdett el beszélni, ami nekem sürgetés volt, én szabadon akartam dönteni, ezért véget vetettem az ismerkedésnek és felajánlottam neki csak a barátságomat.”
Brigitta nővér ezután szintén a lelki vezetőjének tanácsára Kecskemétre ment, ahol a rendszerváltás után éppen akkor kezdték el az angolkisasszonyok újra rendbe rakni a szocializmus pusztítása után az iskolát. Az „angolkisasszonyok” jelző még Ward Mária miatt maradt rajtuk, utalva ezzel az alapító nemesi származására és világi tevékenységükre. „Amikor ismeretlenül beléptem a romos kapun úgy éreztem, itthon vagyok, megjöttem. Ez egy kegyelem, amit megkaptam Istentől.”
Brigitta nővér ezután otthon a barátaival és családjával is közölte, végleg eldöntötte, hogy beáll az angolkisasszonyok közé. Ők kétkedéssel fogadták ezt a hírt, meséli tovább élete történetét, de egy egyszerű hasonlattal megérttette szűkebb környezetével is döntésének okát.
„Ez olyan, mint a szerelem. Akkor sem tudod megmondani, hogy miért éppen őt választottad. Persze fel tudod sorolni a tulajdonságait, a jellemzőit, de a vonzódást valakihez, vagy valamihez nem lehet szavakkal leírni.”
1999. július 31-én öltötte magára a szerzetesi ruhát, majd nyolc évvel később, 2007. április 27-én tett örökfogadalmat.
Brigitta nővér mondatai közt többször felmerült egy fogalom a szerzetesi léttel kapcsolatban: szabadság. Holott világi szemszögből ez az Istennek áldozott élet koránt sem illeszkedik ahhoz, amit az átlagembereknek szabadnak gondolnának.
„Amikor szabadon hozunk egy döntést, akkor belül szabadok vagyunk. Ez a belső szabadság nekem azt jelenti, hogy szabadnak lenni arra, amit én választok, amiről én döntök. Nyilván a szerzetesi életben vannak korlátok, határok. Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy a korlátok azért vannak, hogy megtartsanak azon az úton, amit választottam. Tehát valójában a szabadságot szolgálják.”
Brigitta nővér 2018 óta él Veszprémben, és tevékenykedik ebben a szellemben társával, Zsuzsa nővérrel. Jelenleg ketten építik a Congregatio Jesu közösségét, holott az angolkisasszonyok neve egybeforrt jóval régebben a város történelmével. Ez nem meglepő, hiszen 1860 óta vannak jelen Veszprémben, ekkor hívta be őket Ranolder János megyéspüspök ugyancsak oktatási célból. Iskolájuk is volt Veszprémben, a mai Szilágyi Keresztény Iskola elődjét vezették ezek a nővérek. A XX. század közepén a szocializmusban, ahogy az összes szerzetesrendet az országban, az angolkisasszonyokat is ellehetetlenítették. Az iskolát államosították, a nővérek pedig szétszóródtak, de többen közülük a környéken maradtak, ahol az állami törvények illegalitásában folytatták közösségépítő munkájukat. A rendszerváltás után aztán ismét megjelentek Veszprémben, de a visszatelepült apácák idősebbek voltak és létszámuk is megcsappant. Az utolsó nővér 2012-es idősek otthonába vonulása után hat évet kellett várni, hogy Brigitta és Zsuzsanna megérkezzen Veszprémbe, velük együtt pedig az angolkisasszonyok szellemisége is visszatérjen.
„Az ilyen missziók egy szerzetes életében egyfajta lelki krízisként is megjelennek. Hiszen ott kell hagyni a nagyobb közösségünket, azt a képet, ami a szerzetessé váláskor volt előttünk. Én azt szoktam mondani, hogy az igazi krisztusi mintát követjük. Azt, ahogy Krisztus is kettesével küldte el a tanítványokat, akik városról városra jártak. Mi nem járunk városról városra, de az is jelképes, hogy egy családi házban élünk az emberek között. Ilyen formában is lehet apostolkodni. Én a szerzetesség jövőjét ebben látom.”
Brigitta és Zsuzsanna nővérek egyébként nem csak a Fenyves utcai házukban szerveznek lelki gyakorlatokat és foglalkozásokat. A Szilágyi és a Lovassy iskolákba is visszatértek a gyerekek közé újra felépíteni azt a lelki közösséget, ami korábban már jelen volt a városban. És nem csak a közösségükben hallatni magukról, hanem, ahogy Ward Mária is tette, hangosan, a város életében szeretnének jelen lenni.
Brigitta nővér mindennapjait is ez töltötte ki sokáig, az utóbbi időben azonban egy teljesen másik helyzetben kell helyt állnia, immáron nem csak az általa épített közösségben, hanem a saját istenkapcsolatában is.
Az orvosok ugyanis daganatos megbetegedést diagnosztizáltak nála, ami mostanra több áttéttel is kínozza Brigitta nővér szervezetét és teszi próbára hitét. Az orvosok már elengedték a kezét, ő viszont még hisz a csodákban, mindezt olyan egyszerű nyugalommal mesélte, mintha a kert végében folyó Séd vízhozama lenne csak a téma.
„A kórházban töltött időm alatt rájöttem, hogy nagyon sok ember csupán arra vágyik, hogy meghallgassák, hogy legyen, akinek elmondja a gondjait. Hogyha őszintén meg tudunk hallgatni valakit, és nem ötletelünk, nem tanácsokat adunk, hanem próbálunk jelen lenni számára és visszatükrözni, hogy ő miről beszél, hogy ő mire vágyik, hogy ő mit szeretne, ezen keresztül el tudjuk juttatni ahhoz, amit keres, és nagyon sokszor ott tényleg megmutatkozik a következő lépés. Ilyenkor az az ember is megsejti Isten tanítását, aki egyébként nem gyakorló hívő. Azt szoktam mondani, hogy én csak elültetem a kicsi magot, ami vagy kisarjad, vagy nem, pont, mint a természetben. De, ha megfogan és elkezd növekedni, és ezáltal teljesebb lehet a másik embernek az élete, akkor nyertünk.”
Miközben Brigitta nővér önkéntelenül is az iskolákból a kórházi szobákba helyezte át apostoli tevékenységét, és próbál segíteni másoknak az Istenhez vezető út megtalálásában, saját magában is újra fel kell tennie a kérdéseit az Úrhoz, miért kapta ezeket a megpróbáltatásokat az életében?
„Feltettem neki a kérdést, és felteszem folyamatosan, hogy miért, Uram, miért pont én? És nincsenek válaszok, legalábbis nem olyan válaszok, amik egyértelműek és érthetők. Én úgy fogalmazom meg, hogy a válaszokat tulajdonképpen három éve élem. Tehát amióta betegségben élek. A válaszok ott vannak a csodálatos emberi találkozásokban, amik nem lettek volna, ha nem betegszem meg. De abban is látom a válaszokat, hogy emiatt a fordulat miatt az életemben újra fel kellett építenem a hitemet.
Ha nem kapunk válaszokat, főleg a mai világban azonnal, itt és most, akkor sokszor úgy érezzük, hogy itt a vége, nincs tovább. Kikopott a világból az, hogy türelmesen várjunk. Én csak teszem a dolgom, vannak kérdéseim, amire látszólag nincs válasz. Ilyenkor eszembe jut mindig, hogy élj a kérdéseidben, és egy nap a válaszaidban fogsz élni. És nekem ezek a válaszaim. Hogy megfordult az életem, hogy újra kellett strukturálni az életemet. Hogy fel kellett újra építenem a hitemet. Ezek valahol mind válaszok, de azért nyilván mégis ott van az a hiányérzet, hogy Uram, akkor miért nem gyógyítasz meg?”
Brigitta nővér mégsem búcsúzik senkitől. Egy jezsuita pap példájával állt elő, akit sakkozás közben megkérdeztek, mit tenne, ha megtudná, hogy 10 perc van hátra az életéből? Azt mondta, sakkozna tovább. Ő is teszi a dolgát, ha meglátogatják, szívesen fogadja a vendégeket, ahová pedig tud, elmegy személyesen, habár a betegség miatt már nagy fájdalmai vannak a lábában is, ezért is helyezkedett egy kényelmesebb pózba az interjú elején.
„Lehet, hogy ma lefekszünk, és holnap reggel nem ébredünk fel. Ezt senki nem tudhatja. Nem éljük ilyen tudatosan az életünket, mert annyira evidens minden, mint ahogy levegőt veszünk, ahogy telnek a napok egymás után, ahogy csináljuk a dolgunkat. És akkor Isten egyszer csak azt mondja, hogy stop! Legyen az egy betegség, legyen az egy baleset, legyen az valami, ami aztán valahogy mégis arra az útra terel bennünket, amin már tudatosabban éljük az életünket. Ahol megértjük, hogy nem evidens az sem, hogy lélegzünk.
Minden ajándék, az életünk is az. Az csak a fizikai része, hogy megszülettünk, de honnan ered a lelki része? Honnan van a lélek? Senki nem tudja, titok. És tulajdonképpen az a jó, hogy az életünknek vannak ilyen nagy titkai. Az élet is egy nagy titok, és a halál is egy nagyon nagy titok.”
Barnai Brigitta interjúnk idején nagy küzdelmet folytatott betegségével, miközben - ahogy a cikkből is kiderül - folyamatosan hitt a csodában. A Congregatio Jesu női szerzetesrend tagja lapzártánk után nem sokkal a mennyországba költözött, ahol személyesen teheti fel a kérdéseit a miértekről Istennek.