Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser mondhatni úttörőként végzi irodalommal kapcsolatos tevékenységeit. Neki köszönhető, hogy 2010-ben újjáéledt a kávéházi irodalmi élet a fővárosban. Sokan emlegetik úgy, hogy ő maga az irodalom háziasszonya. Számos meghatározó beszélgetés, műsor fémjelzi nevét. Hivatása az olvasóvá nevelés; képes különböző korosztályok megszólítására, bevonására. A beszélgetésre otthonában fogadott, ahol bár először jártam, nem volt teljesen ismeretlen: a lakás számos művésszel készült beszélgetés helyszíne.
Egy kicsit mindannyiunk könyvespolca virít a háttérben, amit többek között a Pura Poesia című közismert műsorodból ismerhetünk. Lesz folytatása a beszélgető sorozatnak?
Az elmúlt időszakban valóban egy kicsit háttérbe szorult az irodalmi vlog, pedig mind nagyon szerettük. 2018-ban indult, amikor várandós voltam, és már jónéhány évadon túl vagyunk. Tervezzük, hogy kisebb változtatásokkal, de visszatér a műsor. A könyvespolcot, ami a háttérben van, egyébként gyakran rendezgetem, olykor apró üzeneteket is elrejtek.
A szóban forgó műsorodban mondta azt Vecsei H. Miklós színművész, hogy Juhász Anna neve mellé legfőképpen az őszinte figyelés kifejezés illik. Ezer fokon égsz, és mindig őszinte odafordulással dolgozol.
Az egész családunk ilyen, nekem sem menne másképp, és már a kislányomon, Mimin is ezt látom. Ennek az alapja leginkább édesapámtól, Juhász Ferenctől ered, akinek a költői képei is a kíváncsiságra épülnek. Megragadta azt a világot, ahonnan jött, így a Bián, a faluban látott embereket, a családokat, különböző élethelyzeteket, még az állatokat is. Anyukám, aki immunológus, szintén egész életében másokra figyelt azzal, hogy egy konkrét orvosi ügyből, egy kórképből szinte nyomozást indított, hogy meggyógyítsa a beteget. Beszélgetett velük, összerakott egy mozaikot az életükből, és olyan dolgokra jött rá, amire sok esetben más nem. Mindketten példaképek számomra.
Nekem munkám során kulcskérdés, hogy az adott alkotóban, művészben megtaláljam azt a kis titkot, amit nevezhetünk 21 grammnak, léleknek vagy bárminek, ami minden mögött áll. Lehet ez egy virtuális kapcsolódás is, ha például egy kétszáz éve született költőről van szó. A titok keresése a kulcs.
Ez a jellegű odafigyelés nyújt Neked bármiféle önismeretet? Hol vagy Te ezekben a történetekben?
Jó kérdés, éppen tegnap ugyanezt kérdezte tőlem egykori PhD tanárom, akivel a Gellért-hegyen sétáltunk. Már jó ideje Nemes Nagy Ágnesről beszéltem, amikor megkérdezte: „Oké Anna, de van olyan is, hogy magadra figyelsz?”. Ez egy visszatérő kérdés az életemben. Én olvasóként és valamiféle kutatóként vagyok jelen, annak érzem magam, és ez a szerep ad biztonságot: mit tanulhatok, mit érthetek meg a világból az irodalom, az olvasás által. A legtöbb alkotó embernél az a tét, hogy saját magukról írnak, művészetbe öntik érzéseiket, s ez nem lehet egyszerű.
Babits szavaival csak ők tudnak verseik hőse lenni?
Igen, de gondolhatunk József Attilára, Radnótira, akiknek műveikhez a személyiségük, a saját kapcsolatrendszerük, tapasztalásuk a forrás. Én magam viszont egy csatorna vagyok, azt kaptam a sorstól, hogy ezeket az alkotó embereket, munkásságukat eljuttathatom a közönséghez. Egyfajta közvetítőként szolgálok a két világ között. Viszont az egyensúly megtalálása fontos, és ezzel nem állok túl jól. A saját életem háttérbe van szorítva, előbb vállalok el egy munkát, mint egy családi kirándulást. Nagyon fontos, hogy azt érezzem, minden nap egy újabb ember válik olvasóvá, vagy hogy sokan tartozunk ahhoz a közösséghez, ami hasonló értékekre épül. Próbálom megtalálni, hol van ebben Juhász Anna, de nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a férjem is alkotó, és egyfolytában kitalálunk valami újat. Néha kellene némi nyugalom, ez még előttem áll.
Hova sietsz?
Kiskorom óta van bennem egy motor, tehát a személyiségjegyem, hogy szeretem hasznosan tölteni az időmet. Nem tudok lustálkodni, későn kelni, és úgy hiszem az is jelentős ok, hogy az idővel nagy kérdéseim vannak. Amikor megszülettem, édesapám már ötvenkét éves volt, a kortársam szüleihez képest idősebb… A barátai, generációs társai, akikkel nagyon sok időt töltöttem, számomra barátokká váltak, és ez nagyon meghatározta mind az időhöz, mind pedig az értékrendemhez való viszonyomat. Mindig féltem a telefonhívástól, hogy valakivel valami baj történt, hogy elveszítek valakit. Aztán én is kerültem nehéz helyzetbe, amikor az én életem vált kérdésessé.
Az elmúlás fenyegetése?
Megtanultam, nincs idő a semmittevésre, mert nem tudhatjuk, mennyi van hátra, meddig tart ez az egész. Jó lenne, ha én lennék az a lány, akiről majd azt mondják, sokat tett az irodalomért. Ezért dolgozom mindennap, és úgy élek, hogy valós tartalom is legyen mindezek mögött, minden áldott nap.
Ettől függetlenül meg tudsz olykor állni, értékelni az eddig elért sikereidet?
Igen. Az én szakmám nem úgy létfontosságú, mint élelmiszereket előállítani, vagy orvosként dolgozni, mégis azt gondolom, a kultúra rendkívül fontos, az emberi minőség meghatározó része. Tehát igen, meg szoktam állni, hálát adok a Jóistennek, hogy ennyi lehetőséget és ennyi energiát kapok, amivel a harcok és nehézségek ellenére működni tudok. Hatalmas élmény, hogy határon túl is ismerik az Irodalmi Szalonom tevékenységét és engem is. Fejlődöm, és igyekszem tanulni a múltból, olykor változtatva azon, milyen formában tálalom az irodalmat.
Estéről estére szerepelsz. Van bárminemű félelem, mielőtt közönség elé lépsz?
Sokáig annyira rettegtem a közönségtől, a nézőktől, hogy nem mertem szerepelni. Tartok a zsúfolt helyektől, a mai napig nem szállok metróra, nem járok nagykoncertre és tömegrendezvényekre. Vagyis, ahol sok az ember, oda nem szívesen megyek. Ez persze viccesen hangzik, hiszen az előadásaimon több száz ember is megjelenik, de az más. Gyerekkorom óta félős vagyok, a rosszindulatú emberektől rettegek. Elég hosszú időbe telt, míg az iskolában az osztály elé mertem állni, hisz diákként még az is kifejezetten feszélyezett. Ez a fóbia talán nem múlik el, de az izgulás más. Amikor húszévesen beteg lettem, rájöttem, hogy nincs mitől félni. Az egy év parádfürdői szanatórium sok mindenre ráébresztett. Bátrabbá váltam, olyannyira, hogy utána Olaszországban folytattam tanulmányaimat. Ott tiszta lappal kezdhettem, és nem azzal foglalkoztam, vajon ki mit gondol rólam, hanem azzal, hogy az embereknek adni tudjak. Természetesen akadnak olyan szaktekintélyek, akikkel remegve ülök le beszélgetni, de amennyire csak tudok, felkészülök az adott beszélgetőtárs életművéből. Nincsenek szerkesztőim, mindent egyedül csinálok, mert nem hiszek a helyettem megírt kérdésekben.
Már szóba került, és más sajtóorgánumokon sem zárkóztál el, ha a szanatóriumról kérdeztek. Azt is nyilatkoztad, hogy hetente egyszer, vasárnap mehettek a szüleid látogatni, s hogy egy naplót írtál, amelyben a jövőbeli céljaidat fogalmaztad meg. Azóta több mint húsz év telt el. Így képzelte a jövőt a húszéves Juhász Anna?
Tudod mit? Megmutatom a naplót, valahol itt van a polcon. Tele vannak ragasztgatásokkal, meg bejegyzésekkel. Ez a napló úgy íródott, hogy teljesen egyedül voltam egy teljesen idegen környezetben. Húszévesen. Egyik pillanatról a másikra kiszakadtam a saját életemből, és fogalmam sem volt arról, hogyan tovább. Pontosan azt sem tudtam, miben vagyok. Mégis azt hiszem, jót tett ez az időszak, megtanított arra, mi az igazán fontos. Ezt a naplót még senkinek nem mutattam, itt van például a február negyedike: „Talpra fogok állni!”. Hosszú út vezetett a magabiztos Annáig, de azt hiszem, valahogy így képzeltem el a mai önmagamat húszévesen.
Szabó Eszter / Fotó: Kovács Bálint