Csuhékötők, szalma-, gyékény- és kosárfonók, taplászok, keramikusok. Erdély eldugott kis falvaiban még élnek néhányan a régi szép mesterségek művelői közül, akik őrzik a klasszikus falusi kézművesség hagyományait, noha az idő és a kapitalista szemlélet egyre inkább ellenük dolgozik. Fazekas Fanny és Kondor Bence idén februárban az utolsó pillanatban érkeztek, hogy megörökítsék ennek az eltűnőfélben lévő kultúrának az alkotóit.
Miért utazunk? Hogy világot lássunk, feltöltődjünk, kiugorjunk a megszokott hétköznapokból, hogy más kultúrákat fedezzünk fel. A többség persze szereti ezt kényelmesen megtenni: amikor csak ki kell nézni a célt, követni az útvonalat és élvezni az előre összeállított turistacsomagot. Aztán ott vannak azok, akik a kacskaringós utat kedvelik: ahol nincsenek részletes irányjelző táblák, ellenben van bizalom, vendégszerető helyiek, megannyi kaland és apró csoda. És az ő csoportjukon belül is van egy pici mag, akik nem azért térnek le a kitaposott ösvényről, mert ez sokkal élménydúsabb, hanem mert szeretnének megmutatni és továbbadni valamit, ami lassan elveszik ebben a hihetetlenül pörgő, élvhajhász, kizsákmányoló világban.
Fanny és Bence utóbbi csoport tagjai. Bencét adventure fotósként leginkább a nehezen megközelíthető helyek és az eltűnő kultúrák vonzzák, míg Fannyhoz a kézművesség áll közel, a fenntarthatóság pedig közös szívügyük. Ezt a három szenvedélyt kötötték össze, amikor februárban 12 napot töltöttek Erdélyben, hogy felkutassák az utolsó helyi kézműveseket. Nem volt konkrét útitervük, se szállásuk, se kocsijuk: néhány, az interneten fellelhető néven és településen kívül csak a szerencsére meg a helyiek jóságára támaszkodhattak.
Így jutottak el Nagykendre és Szentdemeterre, ahol a csuhéfonó mesterek otthonukban, tárt karokkal fogadták őket, előzetes bejelentkezés nélkül. Bár mára alig 2-3 asszony foglalkozik csuhéfonással, egykor nagy hagyománya volt a mesterségnek. 1940-ben ugyanis óriási árvíz mosta el Szentdemetert, ezért az akkori pap, látva a nagy szegénységet, meghívott egy magyarországi tanítót, hogy tanítsa meg a falu népét a kukoricaháncs megmunkálására. Akkoriban kötelező volt mindenkinek részt vennie az oktatásokon, a csuhéfonás pedig hamar a szentdemeteriek egyik fő bevételévé vált. Kereskedők egészen Hollandiáig hordták tőlük a csuhé szatyrokat, de készültek edényalátétek, kenyérkosarak és lábtörlők is belőle.
A csuhé mellett a legelterjedtebb paraszti háziipar közé tartozott a szalmafeldolgozás, vagy ahogy a helyiek hívják, a kalapozás. Kőrispatakon Szalmakalap Múzeum is épült Szőcs Lajos jóvoltából, akinek családja három nemzedéken keresztül foglalkozott kalapozással: itt található az ország legnagyobb, 2 méter átmérőjű és 2,65 kg súlyú, használható, felpróbálható szalmakalapja. Fannynak és Bencének volt szerencséje a Szőcs család vendégszeretetét élvezni, s megismerkedni a 81 évesen is kirobbanóan energikus Jolánka nénivel. Talán ő az egyik legjobb példa arra, miért is olyan csodálatosak ezek a kézműves mesterségek a kézzelfogható, szeretettel és nagy odafigyeléssel készült termékeken túl. A modern ember szemével nézve a székelyföldiek talán szerény körülmények között élnek, de ők még tudják, hogy az egyszerűségben, a kétkezi munkában, az alkotásban mennyi öröm rejlik, ami 70 év fölött is tartást és szellemi frissességet ad. Utánpótlás híján azonban a szalmakalap-készítő szakma kihalófélben van. „Ma már alig néhány idős asszony űzi a szakmát. Az erdélyi fiatalok a biztosabb megélhetés reményében a nagyvárosokba vagy külföldre költöznek, és eltávolodnak szüleik és nagyszüleik örökségétől. Így az asszonyok esélyt sem látnak tudásuk átadására, pedig szívesen megtennék” – mondják Fannyék.
Korondon némileg más a helyzet: ott a tömeggyártás fenyeget. A legtöbb mester ugyanis már gépesített formában űzi az ipart a kerámiázásról híres faluban, a nagy műhelyekben sorozatban készülnek a poharak és tálak, és a profitra helyeződik a hangsúly. Ifj. Páll Antal és édesanyja a kevés kivétel egyike: ők még mindent kézzel csinálnak lakásműhelyükben és őrzik a régi forma és motívumkincseket; Antal a korongolásért felel, édesanyja a díszítést, a „virágozást” végzi.
De a taplászok sincsenek könnyű helyzetben. Gyakran irtják a taplógombát, nehogy megfertőzzenek más fákat, holott a növény rendkívül sokszínűen hasznosítható: készülhet belőle sapka, ékszer, táska, de végeznek vele kísérleteket a divatban, a plasztikai sebészetben és a gyógyászatban is. Máté Károly éppen utóbbiak miatt bízik benne, hogy ahogy ő édesapjától tanulta meg a mesterséget s ma is érdekesnek tartja, a következő nemzedék is lát majd benne fantáziát: ennek érdekében a Budapesti Metropolitan Egyetemen egy tematikus gombabőr kurzus keretén belül ismertette meg a szakmát a fiatalokkal, valamint gombabőr pályázaton is zsűrizett.
Ezek után nehéz elhinni, hogy akad mesterség, amelyet nem csak maroknyian művelnek. A kosárfonás ma is sokaknak biztosítja a megélhetését Erdélyben, a vessző falvakat pedig könnyű felismerni: az udvarokban kukorica helyett vesszőt termesztenek, melyet hatalmas dézsákban főznek ki felhasználás előtt. Ráduly János a Kosárfonás kiváló mestere címet is kiérdemelte, aki táborokban, szakkörökön, saját udvarán szívesen oktatja mesterséget.
Bence és Fanny szerint hihetetlen élményt jelent betekinteni ezeknek az embereknek az életébe, ellesni tőlük a szalmakalap készítés vagy útjuk végén a gyékényfonás csínját-bínját, megtapasztalni ennek az egyszerű, ám fenntarthatóbb létnek a szépségeit és azt a páratlan vendégszeretetet, amivel az erdélyiek fogadták őket. „Bár a modern kor problémái itt is érzékelhetőek, az erdélyi falvak még megmaradtak önmaguknak, a magyar emberek pedig rendkívül összetartóak, szeretik, segítik egymást. Csupa kedvességgel találkoztunk mi is” – mondják.
Ezért is szomorú, hogy ha elmennek ezek az utolsó, zömében 70-80 éves emberek, talán végleg feledésbe merülnek ezek a csodás mesterségek. Némi reményt ugyan a kézművesség és a fenntarthatóság iránti növekvő igény ad, de kérdéses, ez elég lesz-e. Bence és Fanny bíznak benne, missziójukkal valamennyire ők is segíthetik a szakmák fennmaradását: videós, fotós és szöveges dokumentációjukon túl a jövőben szeretnének egyhetes táborokat szervezni, ahol a résztvevők elsajátíthatják a mesterségek alapjait például közös taplászkodás, szalmafonás vagy kosárfonó workshop során.
Bertalan Melinda / Fotó: Kondor Bence