Sümegi Elemér hangszerkészítő neve nem csupán a zenészek körében ismert, de a sportolói világba is beírta magát sikereivel. A legtöbben hegedűkészítőnek titulálják, noha elmondása szerint már több csellót készített, mint hegedűt. Sajátos módszereiről, egyedi és különleges életútjáról, életformájáról beszélgettünk.
Hogy néz ki egy hangszerkészítő teljes napja, aki közben ezer más dolgot is csinál?
Korán reggel ellátom az állataimat, cirka négyhektáros területen tartok lovakat, bárányokat, tehenet. Délelőtt a zeneiskolában vagyok, kiadom és beveszem a hangszereket. Már egy ideje birtokba vehettük a felújított intézményt – a Csermák Antal Zeneiskolát –, egészen különleges atmoszférája lett a helynek. Több külföldi iskolát volt szerencsém látogatni az elmúlt évek során, például Finnországban láttam hasonlóan jó épületeket. Egészen máshogy jön be az ember dolgozni. Tehát délelőtt a zeneiskolában vagyok. A hangszerkiadást úgy kell elképzelni, mint egy könyvtárban a könyveket, vagy mint a rendőrségen a tárgyi bizonyítékot: a nyilvántartási számmal ellátott hangszereket egy katalógusban vezetem, hiszen a zenészeknek, a zenét tanulóknak biztosítunk hangszereket, amennyiben nálunk dolgoznak, tanulnak.
Ez azt jelenti, hogy a többi hangszerhez is értenie kell?
Részben igen. Habár nem veszem el sem a fafúvós, sem a részfúvós kollégák munkáját, de a kisebb javítások nem jelentenek problémát. Most éppen egy tenorkürtön dolgoztam, azelőtt egy klarinéton. A fő profilom viszont a vonós hangszerek készítése, javítása.
Ritka szakma az Öné. Hol lehet ezt elsajátítani?
A kézművesség iránti szeretet és a manuális érzék a nagyapámtól jön, a tudtán kívül remek pedagógiai érzékkel bírt. Aztán később jöttek mesterek, akiktől sokat tanulhattam. Egy hegedű elkészítése csupán néhány hónap, de sok év telik el, hogy aztán az adott hangszerről később majd ráismerjenek, vajon melyik mester keze munkáját dicséri. Merthogy minden mesternek kialakul egy egyéni formavilága, mondhatni „stílusa”. Ma ugyanúgy készítjük a hegedűket, mint az 1600-as években, lehetnek egyéni mozzanataid, de az alapok ugyanazok, mint több száz évvel ezelőtt.
Ha már saját stílus: a legenda szerint a hangszerbe szokott csempészni egy hajszálat szőke hajából. Igaz ez?
Igaz, nem csak legenda. Valaki javítócímkét ragaszt, valaki beleír egy üzenetet a jövő számára, én a hajszálamat csempészem bele. Egyébként rendkívüli érzés, amikor üzennek neked az elődeid, és képet kapsz arról, hogyan gondolkodott az akkori ember, és hogyan ma, egy túlpörgött, információéhes világban. Ezekben az üzenetekben tehát nem csak a kéznyomait fedezhetjük fel a múltbéli hangszerkészítőknek, de a leheletük is benne van. Néha keretek közé szorul az alkotó: Nemessányi Sámuelnek, a legnagyobb magyar hegedűkészítőnek a budai várban lévő Zenetörténeti Múzeumban van kiállítva egy hangszere, és egy verseny keretén belül az ő hegedűjének a hiteles másolatát kell elkészíteni. A világ minden tájáról jelentkeztek a nyáron megrendezésre kerülő versenyre. Na, ebben az esetben semmilyen sajátos megoldást nem alkalmazhattunk, hiszen egy tűpontos másolatot várnak. Nemzetközi zsűri bírálja majd az elkészült darabokat, köztük olasz, kínai, amerikai és angol tagokkal.
Mint említette, ezt a mesterséget az 1600-as évektől kezdődően hasonlóan végzik. Bár a technika előre halad, mégis úgy tűnik, ez a szakma nagy múltja okán sem tűnhet el. Mit gondol, soha nem fog kialakulni új készítési eljárás, netán gépesítés?
Ezt nem tudhatjuk. Igaz, hogy ma az 1600-as évekhez hasonlóan tesszük, amit teszünk, de nem lehet azt sem kijelenteni, hogy ez a szakma örök. Például látni már olyat, hogy a karbon számos helyen átveszi a különböző természetes anyagok helyét.
Soha nem unja? Nem fárad bele a szakmába?
Nem mondom, hogy mindig tökéletesen megy a munka, de aki elmondhatja magáról, hogy ilyen idilli gyerekkora volt, hogy ilyen nagypapa jutott neki, és hogy rengeteget rajzolhatott, ráadásul mobiltelefon sem volt, ami elvonta volna a figyelmét, az elégedett lehet. Én tényleg élveztem. Ilyen háttérrel viszont nem lehet kiégni. Nem mondom, hogy nem volt olyan az elmúlt huszonöt évben, hogy ne kerültem volna el a műhelyt, viszont többször előfordult az is, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztam.
Egy másik legenda is kötődik a nevéhez: magánénekre jár. Igaz ez?
Így van, ez sem legenda, hanem a valóság. Három éve járok, előtte soha nem tanultam. Sokan meglepődtek. A zeneiskolában egy nap megkért az énektanár, hogy menjek be hozzá, hadd hallgasson meg énekelni. Halogattam, hogy jó, jó, majd megyek… Végül rászántam magam, elmagyarázta az elméletet, hogy miként kell a hangokat képezni, csináltam, amit mondott, majd megkérdezte, holnap is megyek-e. Gondolkodás nélkül igent mondtam.
Miféle műveket énekel?
Most éppen egy Mozart darabot. Két év kellett, mire azt érezhettem, hogy végre valami elkapott és megy a dolog. Aztán jöttek a vizsgák, a színpadra lépés, hallgatóság előtti éneklés, izgulás, lábremegés, főleg amikor az összes veszprémi zenepedagógus előtt énekeltem. Olyan ez, mint a matematika: nem tévesztheted el.
Úgy tudom, az éneklést már a tízes éveink végén érdemes elkezdeni, ha komolyan gondoljuk.
Igen, tizenéves kortól ajánlott, kérdezték is, hogy énekeltem-e valaha, mert nagyon úgy tűnt. Persze voltam énekkaros, és a családom meg a szomszédjaim azért tudnának mesélni, de a zenepedagógusok meglepődtek és kérdezték is, hogy eddig hol gyakoroltam? Tán a pincében? Most viszont olyan szinteket lehet átlépni, amikről nem is gondoltam volna, hogy léteznek. Különféle izmokat kell használni és fejleszteni, alig tudtam valamit azokról. Nemrég lefutottam egy hatnapos versenyt, utána bementem hétfőn énekórára, semmi erőm nem volt, hogy a rekeszizmokkal dolgozzak.
A műhelymunka, a hosszútávfutás, az állatokkal való foglalkozás mind arra enged következtetni, hogy a magányos műfajokat kedveli. Rosszul látom?
Magányosan dolgozom a műhelyben, elkészítem a hangszert, majd egy pódiumon a zenész sok-sok év belefektetett tanulás és munka után egy hegedűversenyt előad rajta, de a hangszerkészítőről nem esik szó. A készítéskor mondhatni elvonulva, magányosan dolgozom, de az eredmény nem marad rejtve. A hosszútávfutásban is megtaláltam önmagam, eddig nem gondolkodtam a felvetéseden, de valóban kissé magányos műfajok ezek. Bár az állatokkal kifejezetten nem érzem a magányt. Nem is gondolná az ember, milyen kommunikatívak. Misztikusan hangzik, de egy ló érzi az ember minden rezzenését – kapcsolódik. Ezt az értheti igazán, aki napi szinten foglalkozik állatokkal. Elfogadnak, befogadnak, egy csapat vagyunk.
A hosszútávfutás egy része a fizikai állapot, de fejben hogyan lehet rákészülni egy többnapos futásra?
Nekem ez meditáció. Látom a társaimon, amikor eljön náluk az a pont, hogy majdnem feladják. Magamat is tudom kívülről látni, mint valami elmegyógyintézet kastélyparkjába kiengedett beteg, aki tétován bolyong, szinte csak testileg van jelen. Előfordult már olyan, hogy több napig futottam és közben elaludtam, egy bokorban ébredtem fel. Magamhoz tértem, visszakóvályogtam a pályára, azt se tudtam, melyik irányból jöttem s, hogy merre kell tovább indulnom.
Az igaz, hogy negyvenedik helyen szerepel a világranglistán?
Most már feljöttem a tizedik helyre, ami nagyon jó érzés. Nekem ez egy egyszemélyes hobbi. Mások mögött egy teljes csapat van, egy team, aki figyel rájuk. Én felkészülök egyedül, felveszem a futócipőt és elindulok.
A családja mennyire tolerálja, amikor napokig fut?
Hát igen, jogos a kérdés, hiszen az állatokat ilyenkor rá kell bíznom valakire, most is a hatnapos verseny valójában nyolc nap volt oda- és visszaúttal… Lelkileg sem könnyű, hiszen napokon át futsz, majd vége lesz a versenynek, és a következő reggel vissza kell térned a valóságba. Egy hétig folyamatosan termelted magadnak az endorfint, végtelen öröm és lebegés, aztán hirtelen vége.
Milyen tervei vannak a jövőt illetően?
Jövőre, 2023-ban Veszprém lesz Európa Kulturális Fővárosa. Egyrészt, szeretném újra – ahogy 2011-ben is – megrendezni a hegedűkészítők nemzetközi találkozóját. Szeretnék jól szerepelni a nyári versenyen, amit már kifejtettem. Ami a futást illeti: nemrég a falumban a lomtalanítás során találtam egy levelet, amit 1948-ban címeztek Németországból Lókútra. Hamar kiderült, hogy egy elszakított sváb család üzenetváltására leltem. Arra gondoltam, visszaviszem a levelet a feladónak, de a hétszáz kilométeres távot futva tenném meg. Az lenne az üzenet, hogy soha többé ne fordulhasson elő családok szétszakítása, kitelepítése.
Szabó Eszter / Fotó: Domján Attila