Amikor nyugállományba vonul egy érsek, nem következik belőle törvényszerűen, hogy az egyházi vezető egyben visszavonul minden közéleti szerepvállalásától is. Márfi Gyula 22 éven át irányította a veszprémi egyházmegyét, közben számtalan alkalommal nyilatkozott keresztény hitéleti kérdésekben, de nem egyszer a muszlim térhódítással kapcsolatban is keményen felszólalt. A nyugalmazott érsekkel beszélgettünk az egyház és a tágabb világ legnagyobb kihívásairól, a mostani társadalmi folyamatok lehetséges következményeiről, valamint a nyugati társadalom paradoxonjairól és a mögötte álló célokról.
Mivel tölti a mindennapjait egy emeritus érsek?
Többek közt szűk körű misézéssel, gyóntatással, olvasással és jelenleg éppen könyvírással.
Készülnek az emlékiratai?
Azt már az újságírók megírták. Én most írtam egy könyvet, aminek az a címe: Jegyzetek az iszlámról - keresztény szemmel. Pár hónap múlva a harmadik kiadása jelenik meg, jelenleg ezen dolgozom, néhány részletet pontosítok és pár kiegészítést is teszek benne.
Mi az, amit érsek atya még nem mondott el az iszlámról?
A könyv második részében a rendszerszintű diktatúrák oldaláról is megközelítem a témát. Például a proletárdiktatúra és a kommunizmus egymáshoz viszonyított rendszerén keresztül. Ezeknek az osztályelmélet az alapja és teljesen ellentmondanak egymásnak, hiszen amíg az egyik az osztályuralmat hirdeti, a másik eltörölne minden ilyet. Vagy itt van a nácizmus és annak az ellenkezője, a globalizmus, ami szerint minden fajt el kell törölni, minden nemzetet meg kell szüntetni, egyetlen masszává kell tenni a világ népét, hogy könnyen lehessen uralkodni rajta. Vallási alapon pedig az iszlám az, ami azt hirdeti, hogy a muszlim ember az úr, a parancsoló, mindenki más csak alattvaló. Ennek az ellentettje az ateista diktatúra, ami pedig azt hirdeti, hogy minden vallást el kell törölni a földről.
Mi késztette arra, hogy keresztényként ilyen mélyen beleássa magát az iszlám tanításaiba és felszólaljon ellene?
Semmi más, csak egyfajta felelősségérzet. Én már nyugdíjas vagyok, ha valamit csinálok még, azt csak azért teszem, mert amikor átkerülök majd Isten ítélőszéke elé, akkor megkérdezik: „Gyula, volt még egy gólhelyzeted, azt miért nem rúgtad be?” Úgy gondolom, ami a magyarság szempontjából fontos és összeegyeztethető a keresztény hittel, abban nekem meg kell szólalnom. Leszögezném, hogy a könyvemben nincs iszlám elleni uszítás. Nem szabad a muszlim emberre haragudni, az nem keresztényi magatartás. Azt viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mi nekik nem vagyunk a felebarátaik. Ha egy muszlim ember bekerül egy közösségbe, ahol más vallású emberekkel kell együtt lennie, akkor, amíg egyedül van, lehet, hogy elvegyül, viszont amikor megjelennek más muszlimok is, rögtön bezárják a kört. Ezt személyesen is megtapasztaltam Párizsban, amikor a hindukkal és buddhistákkal közösen ebédeltünk, a muszlimoknak eszébe sem jutott odaülni mellénk.
Ha már Párizst említette, nézzünk szét Európában! Ön szerint merre tart az „öreg kontinens”?
Az a gondolkodásmód, ami jelenleg uralja Európa nyugati részét, teljesen felfoghatatlan egy arisztotelészi logika alapján gondolkodó ember számára. Adott egy ultraliberális közösség, akik az egyenlőséget, a szabadságot tűzték a zászlajukra. És ez a közösség az, amelyik behív egy olyan réteget Európába, akik a szabadságot még hallomásból sem ismerik, a muszlimokat. Akiknél nincs saját gondolat, nincs sajtószabadság, csak az engedelmesség létezik, ez a legfőbb erényük. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor a farizeusok összefogtak halálos ellenségükkel, Pilátussal csak azért, hogy megszabaduljanak Jézustól. Ma is ez zajlik, a tűz a vízzel összefog azért, hogy elnyomják a kereszténységet Európában. Ez viszont csak az egyik céljuk, a másik, hogy egy hatalmas kolhozt hozzanak létre. Ehhez az kell, hogy minden nép veszítse el a saját identitását és kultúráját. Ezt hívják multikulturalizmusnak, ami a valóságban viszont egyértelműen monokultúra lesz. Képzeljük el, hogy a festő palettáján minden szín egy népet és az ő saját kultúráját jelképezi. Külön-külön csodálatos képet tudunk festeni velük, de ha összekeverjük a színeket, csak egy zavaros és értelmezhetetlen masszát kapunk.
Az iszlám ehhez tökéletes, hogy könnyen manipulálható egyenruhás emberek közösségévé váljon a világ. Ebből már kaptunk ízelítőt a kommunizmusban, amikor az volt a jelmondat: elvtárs, ne gondolkodj, majd a párt gondolkodik helyetted! Itt nincs szükség Michelangelókra. Michelangelót inkább leküldik a műhelybe asztallábat faragni.
Egyik oldalról hangoztatják a személyiségi jogokat, hogy már azt is te döntheted el, hogy fiú leszel, vagy lány, a másik oldalról pedig azon dolgoznak, hogy legyártsák a könnyen manipulálható embert.
Miért nem oltja ki ezeket ez az ellentmondás?
Mert szélsőségessé váltak ezek a nézetek, az pedig mindig katasztrófához vezet. Ezért mondom mindig, hogy nagyon fontos a mértéktartás. Még a vallásosságban is. A szélsőségesen vallásos ember ugyanolyan veszélyes, mint a vallástalan.
A keresztények is beleesnek ebbe a hibába?
A történelem során többször beleestek. A Római Birodalomban, amikor megszűnt a keresztényüldözés és államvallás lett belőle, akkor előfordult, hogy ők kezdték el elnyomni a más vallásokat. De még a hinduizmusban és a toleranciájáról híres buddhisták körében is lehet a szélsőséges vallásosság egy diktatúra alapja, ahogy például Buthánban, Laoszban, vagy Mianmarban látható, ahol a keresztényeket és muszlimokat ugyanúgy üldözik. Majdnem minden vallásnál érvényes az, ha elszakad az eredeti tanításától, akkor megjelennek ezek a szélsőséges nézetek. Egyedül az iszlám az, ami alapjaiban tartalmazza az elnyomást. Ebből a megközelítésből összehasonlítva a kereszténységgel az látszik, hogy egy muszlim akkor lesz elnyomó, ha követi Mohamedet, egy keresztény pedig abban az esetben, ha eltávolodik Jézustól.
Jelenleg nem igazán lehet azzal vádolni a keresztényeket, hogy elnyomók lennének. Mégis számos kritika éri ezt a vallást. Ön hogy látja, mi a legnagyobb probléma ma a kereszténységgel?
Be kell látni, hogy a kereszténység Európában, kiváltképp Nyugat-Európában krízisben van. Pár éve a saját példámon is megtapasztaltam ezt, amikor Stuttgartban mondtam szentmisét kint élő magyaroknak. Beszéltem nekik Jézus feltámadásáról, elmondtam, hogy mi várható a halál után, a szentbeszédemben próbáltam észérveket felsorakoztatni a hitünk mellett. A mise végén odajöttek hozzám és azt mondták, mennyire örülnek, hogy ezt hallhatták, mert Németországban ilyen beszédet már nem hallani a keresztény templomokban. A papok már csak a szeretetről beszélnek, egy hittől elszakadt karitászról. Ezt tartom a kereszténység legnagyobb tragédiájának, ezért fut vakvágányra a vallásosság.
Ettől függetlenül még lehet mértékletes a kereszténység, amit az előbb kihangsúlyozott.
Lehetne, de sok esetben mégsem az, ez a hit nélküli szeretet, amivel a kereszténységet azonosítják nyugaton. Ott előfordul, hogy a katolikus papok a szeretet jegyében megáldják a homoszexuálisok házasságát. Van olyan evangélikus lelkész, aki saját magát ateistának tartja. Ott mindent elfogadnak csupa szeretetből. Létrejött egy német kifejezés: Lebensteilpartner, azaz „életszakaszpartner”. Ezeket is megáldják a papok, holott csak arról van szó, hogy az ember életének egy bizonyos szakaszát együtt tölti valakivel, ebből születik egy gyermek, utána pedig mindenki megy, amerre lát, de már egymástól külön. A gyermekeket sem nevelik kellő komolysággal, hanem mindent megengednek nekik, ez pedig a gyermeknek sem tesz jót hosszú távon. A szeretetben is kell lennie egyfajta mértéknek. Olyan, mint egy gyógyszer. Én is többfélét szedek a szívemre, de csak azért lehetek még életben, mert betartom a szabályokat, hogy miből, mennyit veszek be.
És, ha nem csak európai színtéren nézzük a kereszténységet, akkor is ennyire borúsnak látja a helyzetet?
Amiről beszéltem, az a nyugati kereszténység problémája. De például Afrikában jó ideje dinamikusan terjed a kereszténység, jobban, mint az iszlám. Volt idő, amikor ez elképzelhetetlen volt. Azt ne kérdezze, hogy mi az oka, én sem tudom rá a magyarázatot. Dél-Amerikában tartja magát a keresztény vallás, ráadásul ezen a földrészen sokkal több fiatal él, nem egy elöregedő társadalom, mint a miénk és ők büszkén megvallják és hirdetik kereszténységüket. És sokan mondják azt is, hogy Dél-Korea pár évtized múlva keresztény ország lesz.
Térjünk vissza Európába, azon belül is hazánkba! Hogy látja a mi társadalmunkat a kereszténység szemszögéből?
Magyarországon valamivel jobb a helyzet, mint Nyugat-Európában, viszont mi is küzdünk azzal, hogy kevesen alapítanak családot, így kevesebb gyermek születik, így a társadalom elöregedésének problémája minket is érint. Bár az utóbbi időben az ország vezetői jól felismerték ezt és elkezdődött a családok megerősítése, de az érezhető hatására még várni kell. Van egy latin mondás: nature horrescit vacuum, azaz „a természet irtózik a légüres tértől”. Ha kiürül Európa, ne legyenek kétségeink, hogy más népcsoportok fel fogják tölteni. Ezért jönnek be a muszlimok is, vonzza őket ez a légüres tér, ami kialakulóban van.
Szent Pio atyának volt egy jóslata még a XX. század közepén. Ebben szó szerint az állt, hogy „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük”. Ön hogyan értelmezi ezt a kijelentést?
Különbséget kell tenni hit és remény közt. Ami része a kinyilatkoztatásnak, azt dogmának tekintjük és elfogadjuk. Ilyen az, hogy Jézus meghalt értünk, de feltámadt és felment a mennybe. Az, hogy én eljutok hozzá, ez nem hit, hanem a remény tárgya. Pio atya jóslatára is ez vonatkozik. Én nagyon remélem, hogy lesz igazolása annak, amit mondott. Nem a sovinizmus beszél belőlem, engem sosem lehetett magyarkodással vádolni, de azt tartom, hogy szeretem a hazámat és ezt sehol nem tagadom meg.
Mi táplálja önben ezt a reményt, amikor Európa helyzetéről korán sem biztató képet festett le?
Sokáig tényleg pesszimistán láttam a hazai helyzetet is. Az máig probléma, hogy a papság fogy, egyre öregebbek leszünk és kevés a fiatal. A szerzetesrendek is csak nehezen indultak újra a rendszerváltás után, amikor megszűnt az üldöztetésük, akkor is javarészt idős szerzetesek gyűltek össze ismét a kolostorokban, nehéz ide bevonzani egy fiatal papot. Itt volt viszont tavaly ez a csodálatos eucharisztikus világkongresszus Budapesten. Olyan élményem volt, mint Illés prófétának, amikor azért imádkozott Istenhez, hogy vegye magához és szűnjön meg a földi üldöztetése, Isten viszont elmondta neki, rajta kívül még nagyon sokan vannak, akik nem hajoltak meg a bálványistenek előtt. Kiderült, hogy a próféta rosszul látta a saját helyzetét, ahogy én is a saját szobám ablakából. Ezen a találkozón kiderült számomra is, hogy sokkal több hívő keresztény van ebben az országban, mint hittem, ez pedig reményt ad.
Reménykedem a magyar keresztény egyházban, reménykedem Pio atya jóslatában, de még Európa megmenekülésében is. Reálisan azt mondanám, hogy Nyugat-Európa 40-50 év múlva iszlám kalifátus lesz, de azt senki nem tudja, hogy a valóságban mi fog történni.
A Vatikán mennyire erős most?
Ezt én innen nem tudom megítélni. Ferenc pápa azzal a barátságos és humánus stílusával, amelyet képvisel, kétségkívül szerzett új híveket az egyháznak, viszont én azt látom, hogy a hit nála is valamelyest háttérbe szorult. Hitigazságokról sosem beszél, csak a szeretetről, de az hit nélkül nem életképes. Ettől függetlenül sok kritika jogtalanul éri a pápát. Egyébként Jorge Mario Bergoglióval akkor találkoztam először, amikor 1998-ban együtt vettük át a Vatikánban az érseki kinevezéshez járó úgynevezett palliumot II. János Páltól. Utána kiderült, hogy a születésnapunk is egy napra esik, ezt felemlegettem neki római hivatalos találkozásunkkor is. Úgy köszönt el tőlem, hogy noi siamo fratelli, testvérek vagyunk. Én szeretem a pápát. Szeretném, ha többet beszélne a hitről, de nem hiszem, hogy a tanításában kifogást lehetne találni. Amikor a migrációt pozitív jelenségnek minősíti, az argentínai migrációból Európába visszatért ember beszél belőle.
Azt hogyan élte meg, amikor önt támadták sokan, többek közt az iszlámról tett kijelentései miatt?
A magam részéről mindig odafigyelek a kritikákra, de ugyanúgy, ahogy a dicséreteket, azokat is igyekszem a helyükön kezelni. Csak akkor veszem komolyan mindkettőt, ha reálisak. Nem tartom magam egy tökéletes önzetlen embernek. Véleményem szerint az önszeretet, a felebaráti szeretet és Isten szeretete olyan, mint egy háromlábú szék. Egyik lábát sem szabad kitörni, mert akkor felborul, de egyiknek sem szabad a másik rovására menni. Tudom, hogy a túlsó parton mondják majd ki a végső ítéletet.
Fenyegetést sosem kapott, akár iszlám közösségektől valamelyik nyilatkozata után?
Sosem volt ilyen, de talán azért, mert engem nem az indulat vezérelt és semmi harag nincs bennem a muszlimok iránt. Tudom, hogy sok muszlim küzd azzal, hogy szeretne toleránsabb lenni, hiszen senki sem születik harcosnak, viszont nagyon nehezen tudnak változtatni a vallásuk ezen berögződésén. Ezért mondom azt, hogy tisztelni kell a farkasokat is, hiszen Isten teremtményei ők is, de ettől még nem szabad a bárányok közelébe engedni őket. Ez egyébként állítólag sokáig az év mondása volt a határőröknél. Olyan embertől tudom, aki ott szolgált.
Az mikor vált világossá ön előtt, hogy a papi hivatást választja?
Szüleim egyszerű földművesek voltak Pördeföldén, egy Zala megyei kis településen. Itt nőttem fel vallásos neveltetésben, viszont ezekben a kommunista időkben az iskolában azt tanították nekünk, hogy Isten nem létezik. Ez gyermekként nagy krízist okozott nekem, féltem attól, hogy bebizonyosodik, hogy nekik van igazuk és valóban nincs Isten. Ezért elkezdtem gondolkodni ezen a kérdésen és több istenérvet felsorakoztattam magamban, amelyek mind azt bizonyították, hogy Isten igenis létezik. Ezzel kialakult egyfajta kreativitás bennem, ami hasonló körülmények közt másoknál lehet, hogy nem így történt volna. Azt, hogy pap leszek, valamikor hetedikes koromban döntöttem el. Innentől egyenes úton, egyenletesen jutottam el a pappá szentelésig. Az én életemben nem voltak vakvágányok ebben, a megpróbáltatások csak később jöttek.
Milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie?
Miután Párizsból megjöttem, Szombathelyre kerültem püspöki szertartónak, majd titkárnak és irodavezetőnek. Én minden munkát szerettem csinálni, ami a papi hivatással jár, kivéve az irodai feladatokat. Szombathelyen pedig pont ez volt a munkám. Ezekben az időkben a kommunista rendszer miatt sem volt könnyű dolgunk. Amikor viszont lelkipásztori munkát is végezhettem, kórházba járhattam, fiatalokkal is foglalkozhattam, akkor minden jóra fordult. Aztán Egerbe kerültem Seregély István mellé segédpüspöknek. Ez szép, nyugodt három év volt. Bevallom, nehéz szívvel jöttem el Veszprémbe érseknek. Féltem.
Hogyan értékeli a Veszprémben eltöltött 22 évet érsekként?
Annak ellenére, hogy féltem az elején, utólag hálát adok, hogy ide kerültem. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy a paptársaimmal és a hívekkel is jól kijövünk egymással. Sosem tudtam igazán szigorú lenni, mindig a kiegyezésre törekedtem. Azt a mai napig nem tudom eldönteni, hogy jól csináltam-e így, de úgy érzem, hogy elfogadtak engem itt Veszprémben.
Volt olyan – ahogy ön fogalmazott a beszélgetésünk elején – gólhelyzete, amit nem váltott gólra az életében?
Mindenki életében van ilyen. Néha a lustaság, vagy a kényelem miatt hagyja ki az ember a helyzeteit. De arra is nagyon figyelni kell nagyon, hogy ne hajtsuk túl magunkat. Mértékletesség itt is! Túl nagy hibát talán nem követtem így visszagondolva. Az viszont hiányzik, hogy sohasem tevékenykedtem plébánosként, Isten terveiben ezek szerint ez az állomás nem szerepelt velem kapcsolatban, viszont így is olyan csodálatos élményeket kaptam az élettől, amire sohasem számítottam volna.
Hajas Bálint / Fotó: Kovács Bálint
Márfi Gyula 1943. december 17-én született Pördeföldén. A pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségizett 1962-ben, majd a budapesti Központi Papnevelő Intézetben végezte a teológiát. 1967-ben szentelték pappá Szombathelyen. Pákán, Nyőgérben és Kőszegen volt káplán, közben megszerezte a teológiai doktorátust. 1976-1978 között Párizsban tanult ösztöndíjasként. 1978-tól Szombathelyen volt püspöki szertartó, majd titkár, végül irodavezető. II. János Pál pápa 1995. november 11-én amanziai címzetes püspökké és egri segédpüspökké nevezte ki. 1995. december 2-án Egerben szentelték püspökké. Jelmondata: Caritas nunquam excidit (A szeretet soha el nem múlik; 1Kor 13,8). 1997. augusztus 14-én veszprémi érsekké nevezte ki a pápa, érseki beiktatására szeptember 5-én került sor. 2019. július 12-én vonult nyugállományba.
Kitüntetései:
A Magyar Érdemrend középkeresztje (2017)
Veszprém megye tiszteletbeli polgára (2017)
Veszprém díszpolgára (2018)
Zala megye díszpolgára (2018)