A múzsa sokféle lehet, és sokfelől érkezhet, hogy megihlesse a művészt. Lehet arctalan, mint például egy illat, de testet is ölthet, nem ritkán egy női alak képében. Mindenesetre a saját világukat megalkotó és papírra vető írók és költők is ugyanabból a valóságból merítenek ihletet, mint amiben bárki más él. Nincs ez másképp a veszprémi irodalmárokkal sem, de hogy a város formálta-e az ő művészetüket, vagy ők formálták a város képét az évszázadok alatt, azt a kérdést már sokkal nehezebb eldönteni.
„Veszprémnek nevezik hajdantól Magyarok, Fénylenek asztalán jó Somlói borok, Mellyekből ha kortyant, dúdolgat a torok, Tántorgó nyelve szól: mást most nem akarok.” E sorokat még az 1700-as években vetette papírra Benyák Bernát, piarista szerzetes, tanár, mielőtt Veszprémből Nagykárolyba helyezte át a rend, írásának pedig a ma már megmosolyogtatóan ható „Veszprém városának nyájas leírása” címet adta. Az 54 versszakon át tartó költeményében tökéletes korképet rajzol le a XVIII. századi Veszprém történelméről, építészetéről és nem utolsó sorban társadalmáról is. Mindehhez persze az is kellett, hogy Veszprém már a középkorban is olyan kulturálisan pezsgő város legyen, amely megihleti a kor értelmiségeit, hogy művészi stílusban papírra vessék gondolataikat.
Veszprém irodalmi emlékei viszont mégsem ekkor, hanem jóval korábban, az államalapítás éveiben kezdődtek. Pontosabban innen származnak az első olyan máig fennmaradt sorok, amelyek már irodalmi értékkel bírtak. Igaz, ezek latinul íródtak és egészen Münchenig kell elutazni ahhoz, hogy eredetiben lássuk az első ilyen írott emléket, azonban nem ódon papírlapokon kell keresni, hanem egy aranyborítású fakereszten, ami eredeti funkciójában ereklyetartónak készült és még Gizella királyné gyártatta édesanyja Niedermünsterben található sírjára. Szintén a királynéhoz köthető a koronázási palást és az azon szereplő latin szöveg, amit veszprémvölgyi hexameternek is szoktak nevezni, hiszen a legenda szerint az itt készült palástra a romokban ma is létező veszprémi kolostorban hímezték a feliratot.
Az Ómagyar Mária-siralom viszont már magyarul íródott a XIII. században, vagyis ekkor fordította le a latin nyelvű szöveget vélhetően egy domonkos rendi szerzetes magyarra. Egyes történészek szerint ez a fordítás is Veszprémben született meg.
Hosszan sorolhatnánk még a középkorban keletkezett egyházi írásokat, amelyek Veszprémben láttak napvilágot és máig féltve őrzött értékei az érsekségi levéltárnak, viszont ahhoz, hogy még közelebbről megismerjük Veszprém irodalmi életét, nem árt az átlagemberek között is elvegyülni. Erre pedig Francsics Károly naplója ad kiváló lehetőséget, a XIX. század derekán élt borbélymester ugyanis a maga egyszerűségében, mégis rendkívül választékos nyelvezettel írta le mindennapjait, nem is sejtve, hogy a történészek számára az ő személyes anekdotái adnak majd támpontot a korszak társadalmának elemzéséhez, az átlag olvasónak pedig izgalmas élményt, többek közt az 1848-49-es szabadságharc veszprémi eseményeiről.
Francsics Károly naplója több kiadást is megélt, a borbélymester emlékét pedig ma egy hangulatos lépcső őrzi Veszprémben – állítólag ezen közlekedett minden nap munkába menet – viszont a Cholnoky névnek egy egész városrész állít emléket. Nem véletlen, hiszen e név alatt három fivér, Jenő, László és Viktor életműve máig meghatározó nemcsak veszprémi vonatkozásban, hanem országos szinten is. Míg Viktor és László az írásban találták meg életútjukat, addig Jenő a tudományokban, azok közül is a földrajz területén alkotott maradandót. Viszont az ő írásaiban ugyanúgy, bármennyire is tudományos szemszögből írt, felfedezhető az a szépirodalmi attitűd, ami az egész Cholnoky-családot jellemezte a XIX-XX. század fordulópontján.
Szintén egy veszprémi városrész őrzi Endrődi Sándor emlékét, az 1850-ben született író, akadémikus ugyanis itt, a Bakony lábánál látta meg a napvilágot és innen indult hosszú írói és tudományos pályája.
Veszprém irodalmát rajtuk kívül is sokan gazdagították még az évtizedek alatt, akik között felfedezhető több országosan is ismert alkotó. Úgy mint Eötvös Károly, aki a magyar anekdotizmushoz sorolandó műveiben papírra vetette Veszprém históriáit, vagy éppen Krúdy Gyula, akinél a Vörös postakocsi, vagy éppen a Templárius című kisregényében jelenik meg Veszprém. Tény, hogy a Balaton közelsége miatt szinte az összes neves magyar író és költő megfordult a környéken. Jókai, Vörösmarty, Ady és Illyés Gyula művészetére is hatott ez a táj.
Ami pedig kifejezetten a veszprémi írókat és költőket illeti, a névsor rendkívül hosszú lenne a kezdetektől a kortársakig. Viszont különös, hogy amíg a képzőművészek a hagyományos értelemben vett céhekbe szerveződtek, addig az irodalmi szereplők között sosem jött létre ilyen formális közösség. Ettől függetlenül együttes jelenlétük így is meghatározó volt és ma is az Veszprémben. A kortársak közül Kemény Géza, Széki Patka László, Szokoly Tamás, Botár Attila, Búzás Huba, Domján Gábor, Fenyvesi Ottó, Kilián László, Brassai Zoltán, Martinovics Tibor, Bozsik Péter, Sarusi Mihály vagy Balogh Elemér mind-mind olyan írók és költők, akikre hatott Veszprém szellemisége. Az a szellemiség, ami az évszázadok alatt fejlődött és formálódott az irodalom által is. A kör így pedig bezárul.
Hajas Bálint / Fotó: internet, Szalai Csaba