Lévai Balázs azon besorolhatatlan művészemberek közé tartozik, aki számos területen otthonosan mozog, méghozzá sikeresen, éppen ezért nehéz kifejezetten csak egy műfaj mellé illeszteni a nevét. Volt már tanár, újságíró, műsorvezető, szerkesztő, rendező, producer. A műfajok közötti átjárhatóságról, kezdeti sikerekről, aktuális nagyjátékfilmekről, a filmes szakma rejtelmeiről kérdeztük. Budapesti irodájában fogadott bennünket.
Hol vagyunk pontosan? Ez a filmes irodája?
Igen, ez egy céges iroda, Osváth Gábor producertársammal együtt készítettük a Nagykarácsony című filmet, emiatt összebútoroztunk. Lesznek még közös munkák, Tiszeker Dániel, a film rendezője is itt van, szóval ez egy filmes főhadiszállás.
Nagyon sok területen dolgozik. Mondhatjuk, hogy mostanra a filmé lett a főszerep?
Jó kérdés. Valóban hat-nyolc évente pályát módosítottam az életemben, ami persze nem mindig saját akaratomból történt. Tanárként kezdtem, aztán újságíró lettem, majd tévés, szerkesztő, rendező, és most filmproducer. Tegnap találkoztam egy kedves rádiós kollégámmal, a „kulturfitnesszes” Horváth Gergellyel, aki nekem szegezte a kérdést: Szeretem-e a producerkedést? Azt feleltem, nagyon fura érzés, hogy ötvenhárom évesen ebben találtam igazán magamra. Nagyképűség nélkül mondhatom, ebben a szerepkörben tudom legjobban kihasználni az erősségeimet.
A filmes szakma rögtön befogadta?
Valószínűleg én is idegenkedve néztem volna arra a tévés fickóra, aki hirtelen kitalálja, hogy mostantól filmes. Amúgy lassú átmenet volt ez, ami zenés dokumentumfilmekkel indult a 2010-es évek elején. Szép lassan szivárogtam be a filmes szakmába. Ez egy hosszú tanulási folyamat, minden egyes filmmel tanulok valami újat. Az áttörést – szakmai értelemben – a #Sohavégetnemérős című film hozta. Az volt az első nagyjátékfilmem, ráadásul független alkotás, tehát a teljes költségvetést a piacról kellett összeszednem, nem kaptunk támogatást a filmalaptól. A dolog jól sült el, számos díjjal jutalmazták, engem meg beválasztottak a Filmakadémia tagjai közé, szóval akkor fogadott a filmes szakma. Egyébként az elfogadásnál sokkal fontosabb, hogy valójában alkalmas vagyok-e a feladatra.
A kezdeti sikerek mindenképpen ezt bizonyítják.
Vannak erősségeim, ahogy gyengeségeim is. Előbbihez a kreativitást és a jó problémamegoldó képességet mondanám. Alapvetően mindig azt keresem, hogy hogyan tudjuk megoldani az előttünk álló nehézségeket, s nem onnan közelítek, miért nem lehet megcsinálni. A gyengeségeim közé a tapasztalat hiányát mondanám, nincs tucatnyi film a hátam mögött. De szerencsére az elmúlt két évben felpörögtek az események, így a tapasztalat is szépen gyűlik.
Ha meghívják egy tévés műsorba, mi kerül a neve mellé? Producer?
Jó kérdés, rendszeresen szembe találkozom ezzel a dilemmával. A Wikipédián televíziós személyiségként és műsorvezetőként vagyok feltüntetve, miközben már rég nem foglalkozom tévézéssel. Ma már egyértelműen producernek tartom magam, tehát általában ezt kérem a nevem mellé.
Egy területet még nem említettünk. Úgy tudom, gyerekként vízilabdázónak készült. A sportban látta a jövőt?
Ezzel telt a gyerekkorom, de cseppet sem bántam meg. Életre szóló élményeket kaptam a sporttól. De viszonylag hamar, húszévesen felismertem, hogy noha profi játékos vagyok, sosem lesz belőlem válogatott. Utána sokáig elképzelésem sem volt, mi akarok lenni. Annyit sejtettem, hogy valami „bölcsész izé”. Későn talált meg a tévézés is, már 27 éves voltam, de revelációkét hatott. Azt éreztem, nincs ennél jobb munka: kitalálod a témát, felkészülsz, forgatsz, interjút csinálsz, majd összerakosgatod a darabkákat. Gyakorlatilag az utóbbi része ma is így van: kis darabokból építek egy nagyot. És mindegy, hogy az egy tévéműsor, Lovasi könyv, Mindentudás Egyeteme, Csík koncert rendezés vagy éppen egy nagyjátékfilm. Az alkotás része érdekel igazán, amikor a semmiből valami lesz.
Azt mondják, az élsport sok mindenre megtanít. A személyiségét a mai napig meghatározza az az időszak?
Abszolút. Elég fegyelmezettnek és terhelhetőnek tartom magam, stresszhelyzetben is tudok teljesíteni, nem bénít le. És erős bennem a versenyszellem. Imádok versenyezni és gyűlölök veszíteni. Nem bírom, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltem, de teszek is az ellenkezőjéért. Vagyis nem ülök ölbe tett kézzel a sikerre várva. Egyszóval sokat köszönhetek a sportnak, kiélezett helyzetekben nagyon jelen tudok lenni, sőt, azokat szeretem csak igazán. Néha nagyon kényelmetlen, de muszáj támadni a határainkat. Ha mindig a komfortzónán belül maradunk, akkor hiába várjuk a csodát.
Azt mondja, nem tud veszíteni. A filmes pályán mi jelenti a győzelmet? Nézettség? Visszhang?
A győzelem nem feltétlen díjakban vagy pénzben mérhető, sokkal inkább az alkotás színvonalában. Ha úgy érzem, sikerült kihozni valamiből a maximumot, elégedett vagyok. Amikor a képességeinkhez mérten a legjobb dolgokat tudjuk kihozni, vagy akár még jobbat. Nagyon hiszek a csapatmunkában, igyekszem olyan stábtagokkal együtt dolgozni, akiknek egytől egyik adok a véleményére. A mi stábunkban bárki beleszólhat az ötletelésbe, bárki bedobhat új dolgot. Én vagyok a legboldogabb, ha valaki jobbat mond nálam, mert attól a közös filmünk lesz jobb. De a rossz ötlet is a filmet szolgálja, mert az elvihet végül egy jó megoldásig, szóval nyitott vagyok minden megszólalásra.
A nyereség fentebb kifejtett meghatározása alapján van olyan munkája, amire nem feltétlenül büszke?
Igen. Nehéz erről beszélni, mert amikor az ember pontot tesz egy folyamat végére, azt gondolja, kihozta magából a maximumot. Nem emlékszem olyan feladatra, amit nagyon összecsaptam volna, de persze olyan akad, amire azt mondom, ma már teljesen másképp csinálnám.
Melyikről van szó?
Most éppen a Pécsi szál című zenés dokumentumfilmem jut eszembe. Mai szemmel nézve azt mondom, harminc százalékkal jobb lehetett volna. Illetve én lehettem volna jobb. Sajnos ez a rizikó mindig benne van az alkotásban. De ez is csalóka. Bármely író kezébe nyomod a könyvét évekkel később, biztos talál benne olyat, amit ma már nem úgy írna meg. Gárdonyi Géza minden egyes kiadásnál átírta az Egri csillagokat. Amit ma a kezünkbe veszünk, az valójában a tizedik kiadás szövege. Mindig átírta, amikor újra megjelent, mert mindig talált benne hibát. Az ember folyamatosan változik, természetes, hogy másképpen néz vissza a munkáira. Egyébként nem vagyok a múlton rágódó típus, épp ellenkezőleg, hiszek abban, hogy egy „fejlődésben lévő szervezet” vagyok.
A fogyasztói igények is változnak?
Feltétlenül. Minden film egy korlenyomat, magában hordozza a korszak sajátosságait, alkotói aktuális világlátását. Ha ma visszanéznénk a Trainspotting-ot, ami egy revelatív kultfilm volt, biztos találnánk benne pár olyan dolgot, amit a ma nézője már másképp ítél meg, mint ahogy először ránk hatott.
Ha már a fogyasztói igények: miért kezdett dokumentumfilmeket csinálni? Nem túl populáris műfaj, noha elég sikeresek lettek.
Az ötlet a Dob+basszus műsorból jött, ami 2005 és 2010 között ment a tévében – és ma is létezik podcast formátumban –, ahol a könnyűzenei világ egészét megismerhettem. Fontos kapcsolatokat szereztem, zenész barátaim lettek, tehát a zenei szenvedély adott volt. Nem a dokumentumfilmes műfaj, hanem a zenés tematika vált akkoriban elsődlegessé. Oknyomozó, nagyobb lélegzetvételű, feltáró dokumentumfilmekhez nincs türelmem, nekem a leghosszabb folyamat az volt, amikor végigkísértük a Tankcsapda egy évét. Sprinter típus vagyok, az igazi nagy dokumentumfilmesek maratonisták. Bár a nagyjátékfilmnél meg kellett tanulnom több éves ciklusban is gondolkozni.
Ön zenél?
Hobbi szinten basszusgitározom. Másfél percig még egy profival is elhitetem, hogy gitáros vagyok, de valójában nem ez a helyzet. Régen elég gyakran visszaéltem barátságokkal, így beszálltam például Lovasi András mögé egy-egy koncertre: hétezer ember előtt játszottam a Szőkített nőt. Nem rontottam el. Később már cikinek tartottam, hogy a barátságunkkal visszaélve kizsaroljak belőlük egy-egy meghívást, szóval erről leszoktam. Tehát a kérdésre válaszolva, nem vagyok képzett zenész, de van hallásom és ritmusérzékem.
Hogy lehetséges, hogy bár elég régóta a köztudatban van, ráadásul számos területről ismert a neve, mégsem köszön vissza személye a bulvárlapok címlapján? Tudatosan kerüli az efféle megjelenést?
Szerencsére én nem vagyok érdekes a bulvárnak. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy nincsenek színésznő szeretőim, nincsenek szaftos pletykák rólam, bulvár-újságíró szemmel túl szofisztikált és kulturált lehetek. Ugyan írtak rólam a Blikkben vagy a Storyban is, de meghúztam a határokat. Volt ebben tudatosság, mondtam nemet felkérésekre, így szép lassan el is engedték. Hála istennek.
Hiányzik a műsorvezetés?
Nem. Tagadhatatlan, hogy jól esett, amikor felismertek, odajöttek, vagy akár meghívtak egy sörre egy fesztiválon. Ezek hálás pillanatok. De nekem a tévézésben teljesen másodlagos volt a szereplés, a műsorok kitalálása és összerakása sokkal jobban érdekelt. Egyébként, ami a műsorvezetést illeti, edzésben maradtam. A mai napig is nagyon sok könyv- vagy filmbemutatóra kérnek fel, beszélgetéseket moderálok. De ezek már szerelemmunkák, csak olyat vállalok el, ami érdekel és számomra fontos.
Mennyire határozzák meg filmes munkáit azok a filmek, amelyeken szocializálódott?
Direktben nem hinném, hogy tetten érhetőek. Ma már nehéz filmnézés közben kikapcsolnom az agyam filmkészítő részét. Ha nem ragad magával a történet, azon kapom magam, hogy azt figyelem, miképp épül fel az expozíció, milyenek a montázsok, milyenek a dialógok, hogy használják a zenét, milyen a vágástechnika. De amire leginkább figyelek, az a forgatókönyv. Úgy látom, ezen a téren Magyarországon nem állunk túl jól, nem becsüljük meg eléggé az íróinkat. Külföldön a sorozatoknál már szinte fontosabb az ötletgazda, akié a sztori, és kis túlzással mindegy, hogy ki rendezi meg.
Nemrég mutatták be a Nagykarácsonyt, és hamarosan egy másik új nagyjátékfilm, a Nyugati nyaralás szintén napvilágot lát. Az utóbbiban a producerség mellett társrendező is volt.
A Nagykarácsony egy hamisítatlan karácsonyi romantikus vígjáték. Ebben a műfajban az első ilyen alkotás itthon. Tiszeker Dániel rendező barátom egy nagyon szerethető, szívet melengető filmet rendezett, aminek szerintem minőségi humora van, olyan színészekkel, mint például Pokorny Lia, Ötvös András, Zsigmond Emőke, Csuja Imre, Szabó Kimmel Tamás és Scherer Péter.
A Nyugati nyaralás a következő szerelem projektünk. Ez egy 1984-ben játszódó krimivígjáték. Jövő nyáron Veszprémben, a Magyar Mozgókép Fesztiválon szeretnénk bemutatni. Izgatottan várom, mert ebben társrendező is vagyok Dani mellett. Kimondottan jó hangulatú forgatás volt, az egész stáb imádta, nagyon sokat röhögtünk a munka közben. Hiszek abban, hogy egy film minőségén érződik a forgatás légköre. Ha ez igaz, akkor ez egy sikeres film lesz.
Szabó Eszter / Fotó: Kovács Bálint