Kováts Péter írása.
Kijárási tilalom, pandémia, számok, statisztikák, kérdések... Otthon vagyok...
Az asztalon lemezjátszó, forog a korong, szól a zene. Mindig is szólt, öröktől fogva velünk él, itt lélegzik, éltet és bátorít, sirat és boldogít. Egyszer csak áramszünet (valaki kihúzta?). Csönd. Nyugalom. (Nyugalom?) Inkább feszültség, kíváncsiság, mi lesz most? Nem így szokott lenni! Furcsa lett a látvány, a zenéből egy fekete korong és egy rideg gép maradt, mozdulatlanság és a csönd.
Mindannyiunk élete egy (több?) lemez, melyre a barázdákat, azt hisszük, mi karcoltuk. A tű fáradhatatlanul siklik bennük, jön a reggel, jön az este, a feladatok, utazások. Konfliktusok, tervek, örömök, bajok. Vannak szép dallamok, vannak drámák. De most nincs áram. Hirtelen mindent másképp látunk, ami mellett korábban elrohantunk, most szemügyre vesszük, amit eddig egész nap csináltunk, most nem is fontos.
Fölerősödött az elemi szükséglet, enni azért csak kell. Bebiztosítani mindent, és védekezni, vigyázni. S valahogy kilábalni, megtalálni a keskeny ösvényt, azt, ami még most is járható.
A kapcsolatok. Talán ez, ami a legjobban sínylődik. Nem látjuk egymást, nincsenek rezdülések, nem nézünk a másikra. Nem halljuk a másikat, nincs mire játszani. Nem szól a zenekar, nincs kotta az állványon, nem születik meg a rend, és nem szól az üzenet. A zeneszerzők mindig ezt érezhetik. Megírnak valamit, ami aztán fiókba kerül. Hallgat és vár.
Ha elvesznek tőlünk valamit, annál jobban vágyunk rá, jobban érezzük a szükségét, hogy birtokoljuk. És ki fog nyitni minden terem, jönni fog a közönség és kezdődik újra minden. De már nem ugyanúgy. Erősebb lesz a hang, és érzékenyebb a fül, közelebb ül mindenki és jobban tapsol. Mert „zene nélkül lehet, de nem érdemes...” És festmények, és könyvek nélkül sem. És film is kell, és színház is!
És mi leszünk a kultúra fővárosa, győzni is mi fogunk!
Kováts Péter
Bartók–Pásztory díjas hegedűművész
a Mendelssoh Kamarazenekar vezetője
Fotó: Kovács Bálint