Talán senkinek sem ismeretlen az online világról alkotott, főleg negatív, olykor akár elutasító gondolkodásmód. Egyre többet halljuk, hogy a médiavilág beszippantja az embert, ezzel párhuzamosan a valódi értékek elvesznek, a kultúrára pedig egyre kevesebb az igény. Vajon tényleg így van? Milyen arányban beszélhetünk az információs társadalom negatív és pozitív hozadékairól? Gózon Ákosnak, az Élet és Tudomány főszerkesztőjének, rádiós kulturális szerkesztőnek, az NKA Bizottság tagjának tettük fel ezeket a kérdéseket.
Amikor azt mondjuk: „kultúra”, miről beszélünk? Hogyan definiálná?
A kultúra nagyon komplex fogalom. Ha önmagában az embert nézzük, azt mondhatjuk, hogy viselkedésformák összességét, ezen kívül az egyén műveltségét, hétköznapi viselkedését és a környezetéhez történő viszonyulását jelenti. Ha tágabb értelemben vizsgáljuk, akkor mindenféle szellemi javak, szellemi termékek egyvelege. Nekem szívügyem a tudományos ismeretterjesztés; szerintem érdemes kitágítani a kultúra halmazát és belefoglalni a természettudományokat, a társadalomtudományokat és a műszaki tudományokat is.
Az utóbbiakat ezek szerint nem sorolják ide?
Véleményem szerint sokan elég szűken veszik a fogalmát, hiszen a kultúra szó hallatán a legtöbb ember a színházra, a költészetre, az irodalomra, zenére gondol, nem számolják bele az ismeretterjesztést. Én szeretem tágabb értelemben használni. Néha persze könnyebb úgy az ember dolga, hogyha bizonyos feladatokra koncentrálva használja a kultúra kifejezést, színházra, zenére, képzőművészetre értve – mondjuk, amikor például a Bartók rádióban a Súgólyuk műsort szerkesztem, tudom, hogy az információ kinek szól, kit szeretnék megszólítani. Világossá válik, hogy mire van igény, és akkor leszűkül a kör, amelyből válogathatok.
Látja azt, hogy a kultúrára való igény milyen irányba és mennyit halad?
Sokszor hallom, hogy a hagyományos kultúrafogyasztási formákra, színházra, mozira, kiállításra kevésbé lesz igény, az online kultúra terjedése miatt. Én ezt egyáltalán nem így érzem. Vegyük csak a színházat: sokszor alig lehet hozzájutni a jegyekhez. Ahol minőség van, ott változatlanul igény is van. De például kiállításoknál is látom, hogy nagyon gyorsan cserélődnek a tárlatok, nemcsak Budapesten, de a vidéki városokban is. Én ebből is arra következtetek, hogy az érdeklődés nem csökkent.
Optimista ember vagyok, és azt gondolom, hogy az online világ nem biztos, hogy ellensége a hagyományos kultúrafogyasztásnak, ugyanis a világháló, a maga hatalmasságával bármeddig tágítható. Miért ne gondolhatnánk azt, hogy értelmes tartalommal töltik fel?
A sok információ között nem veszik el a valódi érték?
Az biztos, hogy tudni kell keresgélni. Egyébként az első lépés az, hogy átlépjük a küszöböt egy színházban, egy könyvtárban, vagy egy múzeumban, onnantól kezdve pedig már tudjuk, hogy mit kell keresni. Az idősebbek pontosan tudják, hogy mit keressenek, és ha a fiatalokat is szeretnék bevonni, akkor a mi feladatunk az iránymutatás.
Fontos még, hogy a megszólításuk ne túl bonyolult és szakmai nyelven történjen, hanem úgy, hogy mindenki megértse, mindenkihez elérjen, így nem fognak idegenkedni a dologtól. Sok jó kampány van a fiatalok megszólítására, flashmobok és hasonlók, hiszek abban, hogy ezek a kezdeményezések célba érnek.
Kritikus szemmel vizsgálja a kérdést, amelyről beszélünk?
Az a helyzet, hogy én azt látom: a kultúrára igenis van igény. Nem tudom elfogadni az ellenkezőjét. A világháló megjelenésével is ugyanúgy éreznek az emberek, gondolkoznak, kapcsolatot tartanak egymással, tehát, az alapvető érzéseink nem változnak. A kultúrára fél évszázaddal ezelőtt is volt igény, ez miért változna meg? Természetesen én is látok olyat, aki életében egy könyvet sem olvasott még el, de attól tartok, ilyenek mindig is voltak.
Tehát igény van rá, csak el kell juttatni az emberekhez. Nem nehezíti a dolgot, hogy a televízió is egysíkú lett, kevesebb a beszélgetős műsor?
Én inkább úgy mondanám, hogy a média sokszínűvé vált. Sokféle televízió, rádió és honlap működik. Mások lettek a médiafogyasztási szokások, és a széles kínálatban nehéz rátalálni arra, ami igazán érdekel, illetve amit értékes kulturális tartalomként szoktunk azonosítani. Ettől függetlenül a fórumok még megvannak. Én tizenöt éve vagyok az Élet és Tudomány főszerkesztője, nálunk az a cél, hogy az érdeklődést szinten tudjuk tartani, hiszen a nyomtatott sajtóban az olvasószám növelése nem biztos, hogy reális célkitűzés lenne.
A szinten tartás már hatalmas eredmény. Kimutatták, hogy az emberek régen hét-tíz percig voltak képesek egy dologra koncentrálni, ma már ez három percre csökkent. Ugyanakkor a hatás eléréséhez idő kell. Egy múzeumban sem futhatunk végig az alkotásokon, hiszen meg kell állni, gondolkodni róla. A magaskultúrára tehát rá kell szánni mindenkinek az időt – de megéri!
Szabó Eszter | Fotó: Domján Attila