Vass László a világhírű, kitűnő minőségű, kézzel varrott cipőket készítő, 1978 óta működő Vass Cipő műhely és üzlet alapítója és vezetője. Az 1970-es években kezdett el festményeket vásárolni; kollekcióját ma a világ legnevesebb magángyűjteményei között tartják számon. A veszprémi vár három példaszerűen felújított épületegyüttese ad otthont a Vass Gyűjtemény állandó kiállításának. A Veszprém város Önkormányzata és Vass László műgyűjtő által megkötött együttműködési megállapodás értelmében az épületegyüttest és a kiállítást a Művészetek Háza működteti.
A Modern Képtár könyvtár-szobájában beszélgetünk. Hogyan került ez a csodálatos kollekció Veszprémbe?
1999-ben volt egy kiállítás a Csikász Galériában a konstruktivista gyűjteményemből. Az ekkor kialakult jó munkakapcsolat során elmondtam, hogy szándékomban áll megnyitni a kollekciót a nagyközönség előtt. A Művészetek Háza és a veszprémi önkormányzat is pozitívan reagált a felvetésre, minek köszönhetően megindult egy párbeszéd közöttünk, majd az épületek rehabilitációja után, 2003-ban megnyithatta kapuit a ma is működő galéria.
Mi adta az indíttatást, hogy képeket kezdett el gyűjteni? Úgy gondolom, egyáltalán nem általános dolog, hogy valaki cipészmesterből műgyűjtő lesz, ráadásul mindkét területen világhírű.
Cipőipari technikumot végeztem, 23 éves koromban mestervizsgáztam. Az a fiatalkori lendület, ami a cipőkészítésben megnyilvánult – hogy elérjek egy bizonyos fajta egzisztenciát, és a családomnak egy elfogadható anyagi jólétet tudjak biztosítani –, 32 éves koromban elérkezett arra a pontra, hogy hobbit választhattam magamnak. Akkoriban kezdtem el kiállításokra járni, ugyanis az üzletem közelében volt a Csók István Galéria.
Összebarátkoztam a galéria vezetőjével, és ő hívta fel figyelmemet a jelentősebb tárlatokra. Teljesen autodidakta módon, mindenféle előzmény nélkül csöppentem bele a képzőművészet világába. Talán pont ezért is kihívásnak éreztem, hogy egy műtárgyat úgy vásárolok meg, hogy nem csak felelőtlenül elköltöm az általam megkeresett pénzt, hanem az a tárgy esetleg később értéket fog képviselni.
Ha jól tudom, akkor Barcsay Jenőnek fontos szerepe volt a gyűjtés és a gyűjtemény irányvonalának meghatározásában, kialakításában. Hogyan jutott el a mesterhez, és miért éppen őt kereste fel?
A döntésben a szerencse is nagy szerepet játszott. Két-három éves próbálkozás után – mikor már volt egy kisebb festménykollekcióm, mely a Tóth Menyhért képeket leszámítva nem tartalmazott igazán jelentős darabokat –, ismerőseim elvittek látogatóba Barcsay Jenőhöz. Valamit megérezhetett bennem, mert rögtön az első alkalommal sikerült vásárolnom tőle egy festményt, amiről később kiderült, hogy nagyon jelentős alkotás az életműben. Ez adta azt az indíttatást és egyben komoly feladatot, hogy egy megszerzett Barcsay kép mellé miként tudok egyenrangú képeket vásárolni, és így bővíteni a kollekciót.
Az elkövetkező nyolc évben hetente egyszer meglátogathattam Barcsayt, tanulhattam tőle, miközben készültem a beszélgetésekre, hogy méltó partnere lehessek egy olyan embernek, aki már az 1930-as években jelentős művész volt. Fokozatosan egy nevezőre kerültünk, és kialakult egyfajta barátság közöttünk.
Mi a gyűjtési koncepciója?
Először is ösztönösen vonzódom a geometrikus és az absztrakt képekhez. Az absztrakt képek sokfélék lehetnek, de az a konkrét világ, amely hozzám oly közel áll, nagyon egyértelmű művészet. Köthető az építészethez, a rendhez, a tisztasághoz. Amikor hazamegyek a zaklatott közlekedés és munka után, nyugalomra van szükségem; ezek a képek a mai napig nyugalmat árasztanak számomra.
Másodsorban rájöttem, hogy a huszadik századi magyar művészetnek – az én értékelésem szerint – legjelentősebb vonala ez a geometrikus irányzat. Megemlítem Moholy-Nagy Lászlót, Kassák Lajost, Victor Vasarelyt – csak a három legnagyobbat és legismertebbet –, akik jól ismertek, a magyar festészet „hirdetői” a világban. Miért ne lennék én is ennek a vonalnak a követője?
Amikor az első festményt megvásárolta, tudta, hogy ez egy életre szóló elköteleződés lesz?
Egyáltalán nem. Az első kép, amit vásároltam, egy tipikus kanapé fölé való festmény volt. Képcsarnokban vettem a csendéletet, melyen egy asztal állt, és talán egy növény. Később aztán a képet elajándékoztam. Az erősen geometrikus világ kiszorította a figurális alkotásokat a gyűjteményből.
Az utóbbi időben több művésszel beszélgettem, akik egyöntetűen azt mondták, az emberek nem vásárolnak képeket, műalkotásokat. Ön, mint műgyűjtő, mennyire találkozik ezzel a helyzettel, illetve Ön szerint változhat ez a közeljövőben?
Úgy látom, hogy az emberek félnek a modern művészettől, mert nincs meg hozzá a kellő ismeretük és tudásuk. Nem értik, ezért eltolják maguktól, nem akarnak szembesülni vele. Inkább visszamennek ahhoz a nagybányai iskolához, vagy az 1930-as évek festészetéhez, amely ma nagyon ismert és könnyen érthető művészet.
Az a bizonyos elgondolkodtató festészet, amit én pont Barcsay Jenőnél ismertem meg, távol áll az emberektől. Szomorúnak tartom ezt a helyzetet. Butaság, nem tanulás és ítélkezés jellemző ma. Innen ered a ma oly sokszor hallható: „ilyet én is tudok csinálni” megállapítás. Ugyanakkor fontosnak tartom leszögezni, hogy ez főleg Magyarországon van így, külföldön másként működik. A baseli kortárs művészeti vásáron például sorok kígyóznak, az emberek vásárolnak, viszik haza a képeket.
A gyűjteményben megtalálható nemzetközi vonal honnan indult? Érzékelhető volt az Ön számára, hogy miután nemzetközi alkotások is bekerültek a gyűjteménybe, külföldön is nagyobb elismerést kapott a kollekció?
A külföldi alkotások gyűjtéséhez Konok Tamással való barátságom adta a kezdő lökést. Mivel feleségével sokáig külföldön is éltek, mindig elújságolták, milyen kiváló kiállításokat láttak. Engem pedig elkezdett foglalkoztatni, hogy a gyűjteményemben ezek az elhangzott nevek miért nem jelenhetnek meg. Az első vásárlás az ő segítségükkel történt. Egy jelentős svájci gyűjteményből egy Adolf Luther képet vásároltam. Bizonytalan voltam, mert nem ismertem ezt a világot, mégis belevágtam. Így indult, lépésről lépésre, majd pedig elkezdtem művészeti vásárokra járni, külföldi galériákkal kerültem kapcsolatba.
Az évek során megérkezett a visszaigazolás döntésem helyességéről. A nemzetközi alkotásoknak köszönhetem például, hogy a kollekció egyedüli magyarként bekerülhetett egy fantasztikus világválogatásba, a BMW Art Guide by Independent Collectors negyedik éve megjelenő kötetébe.
Ön szerint mi az a tulajdonság, amivel egy gyűjtőnek mindenképpen rendelkeznie kell? Ki a jó gyűjtő?
A művészettel lehetőleg ne pénzt akarjon keresni az illető; önmaga örömére csinálja és higgyen a jövőben. Nem szabad kapzsinak, mohónak és hiúnak lenni. Művelje magát folyamatosan, és rendelkezzen egy olyan fajta tudással, amely alapján alakítani tudja gyűjteményét.
Vass László Budapesten született 1946-ban. Cipőipari technikumot végzett, majd kézműves cipő készítésével kezdett el foglalkozni. 1978-ban nyitotta meg saját üzletét (egyben műhelyét) Budapesten, a Haris közben, amely a mai napig működik. Cipői az egész világon ismertek, a húsz legjobb cipőkészítő között tartják számon. Az 1970-es évek második felében kezdett el festményeket gyűjteni. Kollekcióját ma már nem csak a magyar, de a nemzetközi geometrikus művészet legnagyobb alakjainak munkái is gazdagítják. A Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény 2003-ban nyílt meg Veszprémben.
Dohnál Szonja | Fotó: Babják Tamás